Tavaly Decemberben, mikor egy igen hideg és ónos esős este elindultunk megnézni a Hobbit: Smaug pusztasága című alkotást, már az járt a fejemben, hogy néhány óra és ennek a résznek is vége lesz, és akkor nekem komolyan egy évet kell várnom a folytatásra?! Ahogy telt múlt az idő, és a nagy Peter Jackson csepegtette a fél információkat, ahogy dobálták ki a trailer-eket, egyre jobban zsongtam, egyre izgatottabb voltam, már úgy vártam a következő részt. Esküszöm, az is eszembe jutott az első trailer után, hogy, mivel a jobb vállamra már van egy iciripiciri sárkány felvarrva, igy a bal vállamra Smaug, a hatalmas kerülne fel, és teljes önnön fényében pompázna karomon… ami természetesen nagyon kis felületen kellene, hogy elhelyezkedjen. Hála a józan észnek, csoffadt kis karom, megmaradt eredeti valójában.

De térjünk vissza az eredeti  témához. Az öt sereg csatája. Megvolt az áhítat, megvolt a lelkesedés, egy órával a kezdés előtt érkeztünk, minden szertartás elvégeztetett, és adrenalinnal telve beültünk a terembe. Jöjjön aminek jönnie kell, elkezdődött újabb utazásunk Középföldére… 

Elkezdődött. És ahogy elkezdődött a CGI varázs és az Izlandi körtúra, úgy ment el a kedvem a filmtől. Nem vagyok az a nagy vérben tocsogó típus, de nem is vagyok az a tipikus háború ellenes szeparatista. Egyszóval kedvelem a csatákat, kedvelem a háborús összetűzéseket a filmvásznon. De nem a mészárlást. És főleg azt a típust rühellem, amikor eszetlen csapkodások közepette, a jó mindig talpon marad, még akkor is, ha ezért harcot vív a gravitációval, és természetesen le is győzi azt. Még akkor is, ha az egy puha léptű Tünde. De ne rohanjunk előre ennyire.
Maga a látvány, ahogy megszokhattuk, zseniális. Gyönyörű a táj, mint mindig, és a részlet kidolgozás is nagyon alapos. Néhol már-már túl alaposnak is tűnt, főként a csatáknál és a potyogó fejeknél. Igen, potyogó. Írhattam volna azt is, h szemerkélő, mert körülbelül olyan sűrűséggel esnek le a fejek a törzsekről, legyen az ork, törpe, vagy goblin (érdekes,
tünde fejre nem emlékszem, ha valaki igen, akkor, kérem javítson ki), mint ahogy a szemerkélő esőcseppek. Ismét főszerepet kap Legolas, a légtornász, Tauriel, a nyálas, és Kili, a Don Juan. Örömteli volt számomra Galadriel, aki mindenkinél jobban vissza adta az első trilógia hangulatát. Ami sajnálatos, hogy Alfrid talpnyalója kifejezetten sokat szerepel, míg Gandalf és Bilbó igencsak kiszorul a történetből. Számomra kifejezetten idegesítő volt már Thorin túlzott elmebaja. Igaz, valami ilyesmire számítottam, csak mondjuk nem ennyire elhúzva időben. Negatívum negatívum hátán. A film főként a csatára fókuszál, ami nem is lenne gond, viszont olyannyira sok szereplőt, karaktert mozgat meg egy-egy jelenet, hogy a csata hevében, a nagy forgatagban nem lehet odafigyelni a fő karakterekre. Nem tudjuk eldönteni ki szimpatikus, ki ellenszenves. Mindenkit egy valami mozgat, és ez pedig az arany, amely árnyékot von néhány karakter jellemére.  Mivel az elején már szóltam, hogy részben elfogult vagyok, így remélem nem hitvány dolog a könyvre hivatkozni. Ugyanis, mivel előbb olvastam,mint láttam volna a filmeket, így nehéz elvonatkoztatni az ott történtektől. Így a változások bennem elég mély nyomot hagytak. Legyen az Tauriel karaktere, vagy ha már őt emlegetjük, akkor Kili hősi szerelme. Hiába olvastam minden fórumon, hogy mennyire jó és mennyire fantasztikus lezárása a mű a trilógiának. Most lehet én vagyok elborult, de nem értem az ömlengést. Én legalább is nem éreztem azt kifelé a moziból, mint az előző két résznél. Lehet azért, mert tudtam, hogy itt vége, és nem lesz több Középfölde film (Ugyanis azt az infót olvastam, hogy Tolkien csak A Gyűrűk Ura és A hobbit megfilmesítési jogait adta el, egyetlen még élő fia, Christopher Tolkien pedig vonakodik apja más műveinek megfilmesítését engedélyezni, mivel utálja Peter Jackson Tolkien filmjeit.) Dicsérni való elem a filmben a CGI. Illetve nem is dicsérni, szimplán kötelező megemlíteni, hogy hozta az elvárásokat. Vannak effektek, amik hagynak némi kívánni valót, de összeségében nem lehet rájuk panasz. Nem rajongok a 3D-ért, de ez a filmhármas volt az, amit mindenképp látnom kellett ezzel a technológiával. Mint szinte mindent, az előző két részhez képest, itt is túlzásba vitték. Néha már túl sok volt a szemnek, túl sok és túl hosszúak a lassítások.  Illetve még mindenféleképpen meg szeretném említeni egy nagyon fájó sérelmemet. Ezt még a Smaug pusztasága végén követte el a rendező úr! Ugye kiszabadul Smaug a hegy gyomrából, pontosabban kitör. Reakcióm: Wow és  nyálcsöpögés. Smaug ordít  Én most ölök! Reakcióm: Wow, Wow és orgazmus közeli állaport. Majd  Bilbó fehérre vált arccal: mit tettünk? kérdése vérbe fagyaszt és borsódzik a hátam…. Erre eme állítólag csúcsra járatott rész elején néhány izgfalmas pillanat után szinte azonnal lelövik a poént….és ezt értsd szó szerint!

 Félre értés ne essen, nem szeretném a végletekig lehúzni a filmet, és  minden fanatikus fantasy rajongó figyelmébe ajánlom a következő tényt, miszerint, én is az vagyok. Fanatikus! Igaz, nekem Robert Knight Holdfénytolvaja, Vörösszemű patkánya, Jhon Caldwell Káoszkönyvei alapozták meg rajongásom, amit R.A. Salvatore munkássága utáni csodálat váltott fel, majd Tolkien életművével teljesedett ki. És bátran merem jegyezni, hogy könyvben jobban szerettem a Hobbitot, mint a Gyűrűk Ura trilógiát. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem szeretek olvasni, és jobb, mert rövidebb, hanem csak egyszerűen jobban tetszett. Ezért is vártam annyira a befejező részt.Voltak pozitívumok is, amik kellően vissza tudtak rántani az eposz világába. Legyen az, Galadriel, a sakálhangú (dobogott a szívem, és imádtam, rajongtam közben), vagy akár Szarumán, Radagast és Elrond nagy csatája a tudjuk kikkel (minél kevesebb spoiler). Az a rész volt a tetőfok számomra, ami igazán bitang erős lett. Szerettem a sok bele csempészett utalást A gyűrűk ura trilógiára. Igaz, sok poén is elsül ebben a témában, amiken én nem tudtam nevetni. Vaslábú Dáin karaktere hozott egy kis friss törpe humort a történetbe, Bilbó, alias Martin Freeman játéka felemelő volt és azt gondolom színészileg vitte a pálmát, mindenkit lejátszott a vászonról. És talán ezek kellő fűszerek voltak, amivel fogyasztható lett a túlsózott leves. És ami számomra talán elengedhetetlen volt ahhoz, hogy végképp, mégis egy cseppet elégedetten álljak fel a székből, az a csatát lezáró jelenet volt, mikor Bilbó és Gandalf ülnek egymás mellett, Gandalf szó nélkül tömi pipáját, majd egy összenézés kíséretében és egy hümmögéssel nyugtázzák a napot, az elmúlt eseményeket. Körülbelül én is ezt éreztem. Ez is megvolt, ezt is láttam. Kár lett volna lemaradni, de nem hozta életem élményét. Nem tudom miért, de többet vártam. Több ámulást, több hüledezést, több felhördülést, több borsódzást és több izgalmat. Ehelyett egy számomra össze csapott, könnyed, laza családi mozit kaptam. Lehet nem nekünk, rajongóknak készült. Viszont ami biztos, ha nézitek, mindenképpen moziban először, ha CGI orgazmusra vágytok.